A fényképész és a bűvös zenélődoboz

(Barta Zoltán emlékére)

A péceli dombokra még melegen sütött le a nap, az emberek nyári lenge öltözetben sétáltak az utcán, a cukrászdák előtti asztalok megteltek a finomabbnál finomabb fagylaltokat ízlelő vendégekkel. De a fák koronáján már aranyló sárgába, vérlő vörösbe fordultak a levelek, és így jelezték: Bizony eljött az ősz. A természet még egy utolsót sütkérezik az áldott napfényben, azután a rövidülő nappalokkal együtt lassan nyugovóra tér.

A Fényképész fáradtan tekintett ki a szobája ablakán. Egy ideig csendesen gyönyörködött az üvegen keresztül elé táruló színpompás látványban, a kertek fáin beérett gyümölcsökben, az erkélyeken még dúsan virágzó muskátlikban és a tiszta égen lassan úszó hatalmas bárányfelhőkben. A gondolatai azonban újra és újra az ősz után közeledő tél felé kanyarodtak, a „völgyben nyíló kerti virágok mögött” akarva-akaratlanul már a „a hó eltakarta bérci tető” képe jelent meg előtte, és ez elszomorította.

Pár évvel ezelőtt még a korához illő fiatalos hévvel hessegette volna el ezeket a gondolatokat magától. Mi oka is lenne a szomorúságra, hiszen itt van mellette a felesége és két örökké izgő-mozgó kisfia. Sohasem volt nagy vagyona, fényűző háza, drága autója, de ezt soha nem is bánta. Hitte és tudta, hogy az igazi, el nem avuló erszények és elfogyhatatlan kincsek nem a földön vannak. Az emberek, akik ismerték, tudták, hogy a munkáját mindig a legnagyobb gondossággal és szakértelemmel végzi, ezért megajándékozták a bizalmukkal. Nem kis dolog ez, hiszen az ő dolga volt, hogy megőrizze az emberek számára azokat a pillanatokat, amiket csak egyszer élnek át. Ifjú párok bízták rá első csókjuk és boldogító igenük örömét, édesanyák örökíttették meg vele a kisgyermekük mosolyát az első szülinapi torta gyertyájának elfújásakor, a város fontos eseményeit tette elérhetővé az utókor számára. A felvételei átíveltek teret és időt, és ez tette őt igazán gazdaggá.

Fiatal életére azonban olyan teher nehezedett, amelyet sokan idős korukban sem tudnak megérteni és  elhordozni. Mintha mázsás súlyokkal kellene ébrednie, és egész nap azt viselnie. Csendesen és türelmesen hordozta ezt a terhet. Ha időnként el is fogta a csüggedés, valahonnan egy kifogyhatatlan forrásból új reménység töltötte meg. Hol a súlyok váltak kicsit könnyebbé, hol pedig egy láthatatlan kar tartotta meg gyengülő karját, és segített tovább vinni a terhet. Felülről lenyúló, hatalmas kar volt az, amely egykor egy durva fagerendán keresztül az egész világ minden terhét magára vette. Ez vigasztalta meg újra és újra a Fényképészt is.

Csendes merengéséből gyermekkacagás riasztotta fel. Két kisfia játszott kint a kertben. „Az én két kis borsszemmanóm.” – gondolta. Elmosolyodott, majd egy nagy sóhajtással visszafordult félbehagyott munkájához. Nemrég költöztek el egy másik házba, és most az eszközeit igyekezett újra elrendezni. Fényképezőgépek, állványok, az egyszerű ember számára ismeretlen „kütyükkel” teli dobozok kerültek katonás rendben a helyükre a keze nyomán. Az egyik kartondobozból egyszer csak egy furcsa faládika akadt a kezébe. Csodálkozva tette maga elé az asztalára. Egy zenélő doboz volt, amelyet egy „pataki” barátjától kapott ajándékba. Nagyon jó barátságban voltak, korábban sokat dolgoztak együtt. A Fényképész képeket készített, a barátja a hangokat vette fel különleges masinájával, és így járták az országot. A szép emlékektől elérzékenyülten nyitotta fel a zenélődoboz fedelét, és már fülébe csengtek az ismert kedves dallamok. Ám a zenélődoboz néma maradt. A Fényképész csalódottságot érzett, és már éppen visszazárta volna a fedelet, amikor észrevette, hogy valami van a doboz alján. Homlokát ráncolva nyúlt bele a ládikába, és egy régi fényképet húzott elő belőle, amit talán még ő készített valamikor. A kép egy délceg fiatal legényt ábrázolt, aki éppen fát hasogatott. Elgondolkozva vette újra kezébe a zenélődobozt, a nyitott fedelével lefelé fordította, és megrázta. Az asztalra egy kisebb halom fénykép szóródott ki nagy összevisszaságban. Így is készülhettek, mert első látásra semmi közös nem volt bennük. Volt, amelyiken üldögélő idős nénik látszottak, egy másikon ifjú leányok álltak egy faragott kőből készült korlát mellett, és talált közöttük olyan képet is, amelyik egy hatalmas és díszes termet ábrázolt, talán egy templomét. A színeik kifakultak, egyik-másiknak kirojtosodott a széle.

Hmm-hmmm. Mit kezdjek én most ezekkel? – tűnődött magában. Már-már összesöpörte volna a képeket, és visszatette volna őket a néma zenélődoboz mélyére, amikor a tekintete újra a fát hasogató legényre tévedt. A legény, aki eddig a tuskó fölé hajolt, most felegyenesedve állt, és egyenesen őrá nézett. A Fényképész megdöbbenve nézte a fényképet. Biztosan csak a szeme káprázik, vagy a fáradtság járatja vele a bolondját. Levette magáról a szemüvegét, gondosan megtörölgette, és visszatette az orrára. Nem. Nem a szeme káprázik, és nem a szemüvege csalta meg. A legény valóban ránézett, sőt rámosolygott. A Fényképész furcsa melegséget érzett. Mintha bátorítás és kérés lett volna ebben a mosolyban. Ne tegyél el! Rendezz össze a többiekkel!

Kicsit bizonytalanul kezdte szétválogatni a képeket, de azután egyre biztosabbá és határozottabbá váltak a mozdulatai. Szakértő szemmel fedezte fel, hogy a felvételek három különböző helyszínen készültek. Az idős nénik egy tanyasi ház árnyékában ültek, és ugyanennek a tanyának az udvarán hasogatta a fát a legény. A kőkorlát egy ódon kastély lépcsőjét szegélyezte, a díszes terem pedig valóban egy templom belsője volt. Egy nagy fiókból három táblát vett elő, és ezeken kezdte el rendezni a képeket. Először a kastélyt vette sorra. Óvatosan letisztította a képeket, a szakadozott széleket egyenesre vágta, megragasztotta, majd gondosan összeillesztette őket. Sokáig próbálgatta eltalálni a helyes sorrendet, itt is ott is kivett egy-egy képet, megcserélte a helyüket. Könnyű munkának látszott, de valójában nagyon fárasztó volt, mert nagy figyelem és türelem kellett hozzá.

Ahogyan a részletek a helyükre kerültek, egy nagy kép tárult elé az asztalon. A kastélyban régi korok gyönyörű ruháiba öltözött leányok és fekete sapkájukat hetykén viselő ifjak énekeltek, hol a lépcső kőkorlátja mellett, hol a széles tölgyfa kapu előtt, hol egy freskókkal díszített terem oszlopai között. Tekintetükkel mindig egy csillogó szemű, mosolygó karvezető mozdulatait követték. A Fényképész csodálkozva látta, hogy az érintése nyomán a fakó papírlapok újra megtelnek színnel. A leányok gyöngyökkel kirakott főkötői újra a rét zöld, az ég kék és a tűz piros színében pompáztak, az ifjak sapkáinak arany gombjain megcsillant a napfény. De közben kint az utca már alkonyba borult, és a szobába is lassan belopakodott az esti homály. A Fényképész észre sem vette, annyira belemerült a munkába. Felesége hangja emlékeztette rá, hogy bizony jól elment az idő. „Kész a vacsora Kedves!” Mielőtt kiment volna a szobából, még egyszer visszanézett a nagy képre. A karvezető, a leányok és ifjak most mind őrá néztek, és hálásan mosolyogtak felé. Szelíden visszamosolygott rájuk, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.

Másnap a tanya képeit kezdte el rendezni a táblán. Ezeken csupa sürgést-forgást látott. Az üldögélő idős nénik éppen krumplit hámoztak, a közelükben a fejszét tartó legény mellett két másik fiú a felhasogatott tűzifát rakta egymásra, másik kettő a baromfikat etette az udvaron, egy harmadik pedig friss szénát hozott az istállóba. Volt egy fénykép, amit különösen hosszan nézegetett a Fényképész. Egy nagyobbacska fiú állt mozdulatlanul két nagy fa között. Kicsit előrehajolt, jobb karját pedig mintha a bal lába felé lendítette volna. „Furcsa” – gondolta, és sehogyan sem tudta helyére illeszteni a képet. Azon is eltűnődött, hogy eddig csak fiúkat látott. Hol lehetnek a lányok? Egy ekkora szép tanyán két ilyen kedves nagyanyónak csak kell, hogy legyen egy-két leány unokája is. Az ablak előtti nagy diófának ekkor megrezzent a lombja, és ez egy pillanatra megzavarta a tűnődését. Egy fülesbagolypár telepedett a legközelebbi vastag ágra. Nem sokat látott belőlük, egészen elbújtak a nagy levelek között. Ezen elgondolkodott, és amikor visszafordult az asztalhoz, a fákat, bokrokat ábrázoló fényképeket vette jobban szemügyre. Akkor vette észre, hogy az egyik fényképen egy zöld bokor mögül egy piros szalag kandikál ki. A szalag egy leány barna hajfonatát díszítette. Ott kukucskált a bokrok közé rejtőzve a társaival együtt pajkosan mosolyogva. Megvannak hát a lányok is.

A következő napon nem sokat tudott haladni a rendezgetéssel. Úgy érezte, hogy a vállán lévő teher mintha kétszer akkorára nőtt volna. Ilyenkor különösen nagy szüksége volt a vigasztalásra és segítségre, a családjában és a barátai között pedig mindig akadt kedves szó és segítő kéz, amire támaszkodhatott. Most épp az Ezredtrombitás érkezett hozzájuk látogatóba, aki a fiát tanította a hangszer rejtelmeire. A Fényképész szívesen fogadta a Trombitást, beinvitálta a szobába, és megmutatta, mivel is foglalatoskodott eddig. A vendégnek nagyon tetszettek a képek. Kedve lett volna neki is belefogni a válogatásba, de most inkább beszélgettek. Beszélgettek az élet ügyes bajos dolgairól, örömeiről és szomorúságairól.

A templomi fényképek összeillesztésével csak a negyedik napon végzett a Fényképész. Nem tűnt túl nehéznek a munka. Az oltár előtt egy kórus állt szép rendezett sorokban. Elöl a kisgyermekek, mögöttük az idősebbek, akik közül egy-kettőnek a hajába már ősz szálakat csempészett az idő. Amikor az utolsó részlet is a helyére került, a Fényképész úgy érezte, mintha egy hosszú utazáson lenne túl, és egy távoli városba került volna.

Végre elkészült! Ott feküdt előtte a három tábla, rajtuk a három nagy összerendezett kép, mint három festmény. Mindhárom újra megtelt színekkel, fénnyel. De az arcok, a tekintetek mozdulatlanok voltak. Ó, bárcsak megelevenednének! – sóhajtott egy nagyot a Fényképész. Valami furcsa szorítást érzett. Kezével önkéntelenül is a mellkasához kapott, megdörzsölte, és ettől a szorítás máris enyhülni kezdett. Kicsit szomorúan, de hálásan simogatta meg a képeket, és meglepetésében felkiáltott. Az érintésére a tanyán a bokor mögül kukucskáló lányok kiszaladtak az udvarra, nevetve körülfogták a fát hasogató legényt, a két fa között álló fiú pedig nagyot csapott kezével a lába szárára, és táncra perdült. A kastélyban a karvezető intett, erre a lépcsőn álló ifjak ajka éneklésre nyílt. A templomban kigyulladtak a fények, és a kórus is énekelni kezdett. Mintha a kézmozdulatára a szívének egy darabja átkerült volna a képekre, amelyek ettől megteltek élettel, vidámsággal, és most szerették volna visszaadni mindazt a törődést, amit kaptak. Csak így történhetett.

A Fényképész gyönyörködve nézett le a három táblára, és jól eső elégedettséget érzett. Csak azt sajnálta, hogy hiába kerekedtek az ajkak, lendültek a karok, dobbantottak a lábak, a mozdulatok mind némák maradtak. A Fényképész mégis hálás szívvel gondolt vissza pataki barátjára. Újra a kezébe vette az asztalon heverő zenélődobozt, és felnyitotta a fedelét. A doboz pedig, amely pár napja még egyetlen hangot sem adott ki magából, most megszólalt. Felcsendült a régi kedves dallam szép Filoméláról, a tanyán az ugró tánchoz a lányok és fiúk vidám éneke adta a talpalávalót, a templomban pedig a gyermekek, mint kis rigók zsoltárt énekeltek Isten fiának. Merthogy a doboz egyik rejtett zugában ott volt a pataki barát szívének egy darabja is, és benne minden fáradozása, gondoskodása, hozzáértése, amellyel a hangokat összegyűjtötte. Amikor pedig két szív összetalálkozik, és megérinti egymást, annak nyomán csoda támad. Bizony! Az emberi szív már csak ilyen, így alkotta meg a Teremtő. Ha egyedül van, sokszor erőtlen, ám ha társakra talál, alkotni képes, és megelevenedik az, ami addig fakó vagy néma volt.

A Fényképész képei most egy hatalmas szoba falán függnek, amelynek akkora ablaka van, hogy az egész világ bekukkanthat rajta. Te is megtekintheted őket, és ha a képek és dallamok téged is megérintenek, bátran ossz meg másokkal te is egy darabot a szívedből!

Kovács Zoltán

(Barta Zoli kórus számára készített utolsó videói ide kattintva nézhetők meg.)