A törött zongoraláb

Három nap és három éjjel utaztam ezért a történetért. Nappal a fejemre csaptam a szalmakalapom, és fütyörészve másztam a hegyormokra, szálltam alá a völgyekbe, éjszaka pedig fejem alá vetettem a csíkos gyapjútarisznyámat, és édes álmokat álmodtam.

A harmadik nap végén megérkeztem Pusztinára, ahol a falu szélén egy zabot kaszáló legénnyel találkoztam. Nagyon elfáradt már a kaszálásban, és búsan lógatta a fejét. Hát szerelmes volt a lelkem. Elmesélte a történetét, hogy megszeretett egy menyecskét. Azt tanácsoltam neki, hogy keressen magának egy helyes leányt, és hagyja a menyecskéket, mert abból csak baj lesz. A legény megköszönte a jótanácsot, én pedig tovább ballagtam, és bekopogtam az unokatestvérem anyósának az ángyának a kistestvéréhez, és ő mesélte el nekem ezt a mesét egy tál forró leves mellett.

Híre ment a világban, hogy van valahol erdők mélyén, hegyoldalban, aranymezőn, zöld szőnyegen egy zongora, aminek lelke van. Csak jó emberek keze tud szép muzsikát megszólaltatni rajta, a rossz emberek keze alatt fura, vicces és csúnya zene szólal meg.

Nagyon sokan zarándokoltak el a zongorához, és mindenki remélte, hogy szép zene szólal meg, amikor játszik. Ki táncolva, örülve jött el a zongorától, ki pedig leforrázva, dühösen vagy puffogva. Nem könnyű belátni, ha valaki rossz ember.

Élt egyszer egy Epléc nevű falucskában egy karmester, aki maga köré gyűjtötte az énekelni és muzsikálni szerető gyerekeket.  Egyre többen gyűltek köré, és egyre hangosabban hallatszott az énekszó a falucskában. A dalaik pedig vándoroltak, mert nem volt igazi hazájuk. Hol itt, hol ott szólaltak meg. Aztán egyszer meghallották a szomszéd faluban az énekszót, és meghívták a gyerekeket, hogy énekeljenek ott is. Terülj-terülj asztallal várták őket, és egy öreg nénike (aki az én unokaöcsém vejének az unokatestvérének az édesanyja volt), elmesélte, hogy egyszer járt egy erdő mélyén, hegyoldalban, aranymezőn, zöld szőnyegen egy zongoránál, amelyiknek lelke van, és megmondja, hogy ki a jó ember.

Az epléci gyerekek elbűvölve hallgatták a történetet, és elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, ők megkeresik azt a zongorát. De abban megegyeztek, hogy inkább ne törjön és ne szakadjon.

A karmester, akit Ászusznak hívtak, a fejében már el is készítette a tervet, hogy milyen úton jussanak el a zongorához, majd el is mondta a gyerekeknek. Hallotta ezt az öreg néne, és szomorkásan mosolygott magában, majd azt mondta:

– Hajjaj! Nem úgy van az ám! Ahhoz, hogy elérjetek a zongorához, három rengetegen kell keresztülmenni. Egyik félelmetesebb, mint a másik.

A gyerekek kihúzták magukat, és biztosak voltak abban, hogy ők mindennel megbirkóznak.

– Csak ne olyan hevesen, szólt a néne, mert azokban a rengetegekben már nagyon sokan ottmaradtak.

De rengeteg ide, rengeteg oda, a zongora, aminek lelke van, úgy vonzotta őket, mint a vasat a mágnes. Ászusz fölrajzolta egy tekercs papírra az útvonalat, majd a csapat elindult az erdő mélyén, hegyoldalban, aranymezőn, zöld szőnyegen pihenő zongorát megkeresni.

Hét napja bamdukoltak már (persze Beni és Máté már tíz percenként kérdezték, hogy: „Ott vagyunk már?”), amikor a hetedik nap estéjén megérkezett a csapat az első rengeteghez. (Miért mindig estére érkeznek meg a mesehősök a félelmetes helyszínekre?) A fák nem voltak barátságosak. Amikor a gyerekek megpróbáltak belépni az erdőbe, az ágak eléjük hajoltak, egyre jobban akadályozták a haladásukat. Így végül Ászusz úgy döntött, hogy letelepednek az erdőszélen, és majd reggel mennek tovább.

Reggel mindenki trombitaszóra ébredt. Még a mókusok is kimásztak az ágak végére, hogy ott legyenek a gyülekezőnél. Az ébresztőt Etele fújta (ő soha sehova nem ment a trombitája nélkül), a csapat pedig nyögve-nyavalyogva ugyan (kemény volt a puszta föld!), de elindult az erdő felé. Ahogyan egyre beljebb haladtak, meglátták, hogy az erdő közepén van egy fekete vizű tó, amelyikből csak délben szikrázik ki egy fénycsóva, és csak annak fényénél lehet észrevenni a tavat. Mindannyian belátták, hogy ha este tovább mentek volna, nem veszik észre a tavat a sötétben, és mindannyian belevesztek volna. Rájöttek, hogy a fák a hajladozó ágaikkal csak őket védték. Minden gyermek megölelt egy fát, hogy megköszönje a védelmüket.

Délutánra kiértek a rengetegből, és már mindenki nagyon fáradt volt. A távolban látták a következő erdőt, de már csak félálomban. A mező, ahol letáboroztak, megtelt az édes álom szuszogásával és az élet békéjével.

Éjfél előtt a gyerekek arra ébredtek, hogy morgó hangok hallatszanak körös-körül. Mindenki fölpattant, és ijedten nézett körbe, ám a sötétben csak villanó fénypontokat láttak. A hold nem világított, a morgó hangok egyre közelebbről hallatszottak, és a fénypontok egyre félelmetesebbé váltak.

Ászusz azt mondta a gyerekeknek, hogy mindenki vegye elő a furulyáját, és kezdje el játszani a kedvenc közös dalukat. (Ugye azt elfelejtettem mondani, hogy minden gyerek vitt magával furulyát? Hát még jó, hogy emlékeztettetek rá.) A furulyaszó úgy áthatotta a sötétet, hogy egy fényhidat varázsolt a rengeteg fölé, és a csapat muzsikálva átjutott a rengeteg túlsó oldalára.

Másnap találkoztak egy vándorral, aki elmesélte, hogy éjszaka a rengetegben az ordas farkasok találkozót tartottak, és olyan vérengzőek voltak, hogy mindenkit széttéptek, aki az erdő közelében volt. Nagy csönd telepedett a csapatra. Megértették, hogy a zene csodát tett velük.

A gyerekeket megérintette a zongora közelsége, de tudták, hogy még egy rengetegen át kell menniük, és talán az lesz a legfélelmetesebb. Nemsokára elérkeztek az erdő szélére, ahol várta őket egy vénséges vén nénike, és minden gyereknek beletett a zsebébe egy prizmagömböt, majd a lelkükre kötötte, hogy csak akkor vehetik elő, ha az erdő közepén állnak, és a közeli faluban delet harangoznak.

A csapat sokáig csöndben lépegetett a hallgatag erdőben. Néha fura hangokat, nyögéseket és sikolyokat hallottak, amelyek aztán elhaltak. Mikor az erdő közepére értek, sokan elő akarták venni a prizmagömböt, de Ászusz emlékeztette őket, hogy csak délben vehetik elő. A félelmetes szürkeségben nehezen teltek a percek, de amint dél lett, mindenki egyszerre elővette a prizmáját, és meglátták a merőlegesen beszűrődő fénysugarat. A gyerekek a fénysugár felé emelték a prizmákat, a színes fények összetalálkoztak, és megvilágították az utat. A zajok megszűntek, gyönyörű, szivárványszínű fények játékában meneteltek – hogyan máshogy, mint énekelve.

A vénséges vén néni, akivel az erdő másik felén találkoztak, már ott várta őket (azt senki nem tudta, hogy került oda), és elmondta nekik, hogy csak a közös fénnyel juthattak ki biztonsággal az erdőből. Ha nem hallgattak volna a jótanácsra, minden egyes gyerek prizmájának a fényével gyengébb lett volna a világosság.

Az öreg néni még be sem fejezte, amikor a gyerekek megpillantották a zongorát. Odarohantak, és mindenki egyszerre akart játszani rajta. Azért, hogy megvédje a zongorát, Ászusz egy kicsit odébb tolta, és ettől a mozdulattól eltörött a zongora lába. A gyerekek tanácstalanok voltak, és bánatukban a szüleiket kezdték szólongatni.

Erdők mélyén, hegyoldalban, arany mezőn, zöld szőnyegen puha léptekkel megjelentek a szülők. Nem szóltak semmit, csak a zongora alá térdeltek, és vállukon tartották a zongorát. Ászusz leült a zongora mellé, a gyerekek köré gyűltek, és olyan csodálatos muzsika töltötte be a tájat, hogy minden állat odasereglett, és még a fák is beljebb hajoltak, hogy hallják a csodát. A törött zongoralábat összeforrasztotta a sok szeretet, ami ott lebegett a levegőben.

Az epléci gyerekek mindegyike kipróbálta a zongorát, és egyetlen hamis hang sem hallatszott.

Mire az unokatestvérem anyósának az ángyának a kistestvére befejezte a mesét, a leves már régen kihűlt. De mindkettőnk fülében ott keringett a csodálatos zene.

Ejh, csudába a levessel!