Borsszem manók

Egyszer vót, hol nem vót, vót egyszer egy nagyon szegény ember. Annak vót két fia, az egyiket Vincének, a másikat Bálintnak hívták. Nehezen bírt velök a szegény ember. Ha az egyiket sikerült hazaterelni, hát a másik kóborgászott el, ha a másiknak fogta meg a fülét, akkor az egyik ment félvilággá. Azért teljesen soha nem vesztek el, mert az üres hasuk hazaterelte őket. Ha máskor nem, hát éjszakára.

A falu népe már csúfolni kezdte a szegény embert:

– Na, ott megyen a borsszem manók apja, most is biztos elgurultak a borsszemek.

Búsult a szegény ember, mert már nem vót elég szeme, hogy vigyázzon a rosszcsont manóira, ezért hát azt szokotálta, hogy valami segítség kéne neki. Szétnézett hát a faluban, és talált is egy megfelelő forma leányt, akiből kinézte, hogy jó anyja lenne a bolhazsákjainak. Össze is házasodtak sebtiben, és oda is költözött az új asszony.

A két gézengúz már előre dörzsölgette a kezit, hogy hogy fogják elakolbólítani őt a háztól a furfangjaikkal. Azt mondja Vince Bálintnak:

– Te öcskös, gyere, kenjük be a székét szurokkal, majd jól odaragad!

De az új asszonyt sem ejtették az agya lágyára, kihallgatta a beszédjöket, és miután a két gézengúz bekente a székét, majd elszaladtak kóborolni, az asszony kicserélte a székeket. Este későn hazahajtotta a kóborlókat a hasukból kikandikáló morgás, és gyorsan le is suttyantak a székre. Jól elcsámcsogták a vacsorájukat (mert szépen enni nem tudtak), és odább akartak állni még egy kis tekergésre.

Igen ám, de Vince széke nem engedte Vincét. Nekiállt óbégatni, mire mindenki odafutott, és az apjok megkérdezte, hogy ki tette ezt a bugyutaságot. Mit vót mit tenni, Vince bevallotta, hogy bizony az ő maga lett vóna.

– Ha így esett, hát ragaszkodj te is ahhoz a székhez reggelig, hátha súg neked valamit az illedelmes viselkedésről. – mondta az apjok, és magára hagyta a legörbülő szájú gézengúzt.

Vince egy ideig kapálózott, majd elaludt a széken, és kis ördögöcskékkel álmodott, akik a lelkecskéjét csavargatják.

Reggelre magába szállott, és megígérte, hogy anaptól fogvást igencsak jó lesz.  No hát a nagy fogadkozások addig tartottak, amíg Bálint föl nem biztatta, hogy mán most nékik meg kell torolni ezt a nagyságos igazságtalanságot. Azt sutyorogta Vince fülébe, hogy most meg próbálják meg esmént megcsúfolni az asszonyt, hátha kitudják őt a házból. Bálint azt találta ki, hogy most meg öntögessék bele az összes sót az apjok levesébe, hátha mérgében elküldi mostohaanyjukat a háztól. Úgy is tettek, amikor az asszony megterített, kimerte a levest, és kilépett egy pillanatra, hogy hozza be a kenyeret, Bálint beléborította a sót az apja levesébe.

Ám mostohaanyjuk is okos fehérnép volt, és már előtte kitudokálta a két zsákbabolha szándékát. Amikor bésirült, úgy csinált, mintha megbotorkázott volna, és egy picit meglökte az asztalt. Aztán úgy tett, mintha igazítaná, a gézengúzokat meg elküldte az apjokért. Így apjok tányérja Bálint elé keveredett.

Elkezdték eddegélni az ételt, apjok jóízűen falatozott, ám Bálint az első falat után fanyalogni kezdett, mert olyan sós volt a levese, hogy csókra csücsörödött a szája. Eltolta vóna magától a tányért, de apja nem engedte, így az egészet be kellett lapátolnia, de az utolsó merítéseknél már kékült, zöldült, pirosodott a feje. Egy egész kancsó vizet ivott vót meg a leves után, majd elment elpihenni a szuszékon, mert igencsak jóllakott a sós levessel.

De most már osztán mindegyik azt mondotta, hogy ennek vége szakadjon, mert igencsak úgy látják, hogy vége a jó világnak, ha nem szokotálnak valamiféle jó tréfát. Kiókumulálták hát, hogy most rettentően fogják törni a fejüket. Vagy hét napig törögették a fejöket, addig is zsákszámra lehetett belőlük rázogatni a bolhákat. Ott korcsolyázgattak rajtuk a lelkes állatkák, egyébiránt meg hogy lettek vóna ilyen fenemód ugrabugrásak?

Egyszer aztán eszökbe jutott, hogy borsószemeket dugdosnak a mostoha ágyába, hogy csak forgolódjon, és ne aludhassék, hátha megunja és odébbáll magától is.  Telepöttyintették a mostoha ágyát borsóval, és megint egész napra eltekergőztek.

A mostohájuk kifigyelte, hogy mire készülődnek, és kiszemezte a borsószemecskéket a nyoszolyából, majd elvitte a borsót a falu javasasszonyához, aki értett egy kicsit a varázsláshoz. Azt tudokálta tőle, hogy meg tudja-é úgy bűvölni a borsót, hogy akinek a zsebjébe pottyantják, az ne tudja abbahagyni a táncot. A javasasszony bévállalta a varázslást, és varázsigéket mormogott a borsószemek felett.

Az asszony hazavitte a borsót, és amint a fiúk elékerülte a bóklászásból, egy-egy szemet a zsebükbe pottyantott, majd elment elpihenni.

Vince és Bálint ott toporgáltak az ajtó előtt, és előre viháncoltak, hogy mostohaanyjok hogy fog sápítozni. Tapasztották a fülüket a kulcslyukhoz, de nem hallottak semmit, ám a lábuk elkezdett táncikálni alattok. El sem tudták gondolni, hogy ez mi lehet. Tűrték, ameddig tűrhették, de egy kicsi idő múlva, amikor már nagyon sebesen járt a lábok, egyre nagyobb hangon vinnyogáltak, kiáltoztak, rivánkodtak, mire elészaladt apjok, anyjok.

Könyörögtek, hogy szakadjon már vége a táncuknak, mert már ez nékik is sok. Megígérték, hogy jók lesznek, nem kujtorognak, nem kóborolnak, nem szomorítják szüleiket, hanem jó gyerekek lesznek, és még segítenek is a ház körül.

Mostohaanyjok megsajnálta őket, kivette a borsószemeket a zsebökből, erre megállapodott a fiúk lába. Nyugovóra tértek, és azon az éjen egyikük lelkecskéjét sem látogatta meg a kisördög, egy életre békén hagyta őket. Derék legény vált Vincéből is és Bálintból is, szerették őket az emberek, és becsülettel éltek mindvégig.

Aki eztet nem hiszi, az menjen el Kőszegre a Zrínyi utcába, ott még a madarak is ezt csiripelik.

Nagy Erzsébet